Már korán megfogadjuk, nem kevés határozottsággal, hogy szülőként miként fogjuk nevelni gyermekünket. Aztán végül az élet valami egészen mást hoz, amitől a magabiztosságunk egy-kettőre elillan. Legtöbbször úgy érezzük, hogy elszalasztottuk a lehetőséget, korábban kellett volna jól csinálni. Nézzük csak, valójában mikor és hogyan érdemes elkezdeni a nevelést?
A legjobb időpont erre a gyermektervezés időpontja. Amikor a lelkünkben, otthonunkban helyet készítünk jövendőbeli gyermekünknek. Amikor kialakítjuk azt a közeget, ami fogadja és körülveszi majd az első perctől kezdve. Hiszen a nevelést ezzel ha akarjuk, ha nem, minden esetben elkezdjük.
A gondolkodó olvasók talán már érzik is a lényeget, hogy nevelni nem valami direkt folyamat, amit egy bizonyos időpontban egyszer csak elkezdünk, hanem sokféle inger együtthatása, amit megfelelő önismerettel, helyzetértékeléssel és kellő tudatossággal egészen jól irányíthatunk.
Jelenlétünkkel, érzéseinkkel, kommunikációnkkal önkéntelenül nevelünk. Gyermekünk pedig szívja magába a tőlünk kapott üzeneteket, mintát és egyre jobban ránk hangolódik. Megtanulja tőlünk a gondoskodó szeretetet, a feltétel nélküli elfogadást, a hatékony együttműködést, az önzetlen segítségnyújtást, a rugalmas alkalmazkodást, egymás tiszteletét, az őszinteséget, a türelmet, a jóindulatot, a jószívűséget, persze csak akkor, ha látja és tapasztalja. Ha csak hallja, az kevés. Szinte semmire se jó.
Éppen ezért kell önvizsgálattal kezdeni. Jól átgondolni, mit is lát majd tőlünk, ha megérkezik. Mennyi türelmünk van, hogy tudjuk feladni a komfortunkat, amikor szükséges, milyen a párkapcsolatunk és egyáltalán hogy állunk önmagunkhoz, embertársainkhoz, a feladatainkhoz, az élethez. Változzunk, változtassunk, ha kell, de a legfontosabb, hogy felkészüljünk arra, minden, amit teszünk, ahogy tesszük, az bizony nevelni fog. Ennyi az egész.
