A nevelés és a szeretet

0
310
anya, apa, baba

Talán nincs is annál erősebb szeretet a földön, amit édesanyaként és édesapaként gyermekeink iránt érezhetünk. Optimális esetben egy életre szóló, mély kötődés és elköteleződés. Többé már nem mi vagyunk az elsők, nem a saját érdekünk a fontos, hanem mindent megtennénk azért, hogy csemeténket boldognak lássuk. Együtt örülünk velük és olykor együtt sírunk, hiszen a bánatuk számunkra is mérhetetlen fájdalom.

Az első gyermek gyökeresen megváltoztatja az életünket. Születése után csakúgy kavarognak bennünk az érzelmek. Egyszerre érzünk hatalmas boldogságot csupán a létezésétől és büszkék vagyunk, hiszen szülővé váltunk. Emellett szorongunk a felelősségtől, dühösek vagyunk, ha kudarcot vallunk, de gyorsan megnyugszunk gyermekünk akár egyetlen mosolyától. Persze fogalmunk sincs róla, hogy máris neveljük, alakítjuk őt. Minden reakciónkkal, érintésünkkel, a beszédstílusunkkal és rá irányuló figyelmünkkel, szeretetünk kifejezésével.

A gyermeknevelés alapja a feltétel nélküli szeretet

Szeretet nélkül nem menne. Nem tudnánk saját vágyainkat, érdekeinket ilyen egyértelműen háttérbe szorítani és szinte szolgálva a világra hozott kis embert mindennel ellátni, amire csak szüksége van. Csakhogy emberek vagyunk és olykor elfáradunk az odaadó szolgálatban, amit nagyon nehezen fogadunk el magunknak. Igen gyorsan megjelenik a lelkiismeretfurdalás, amikor egy-egy aktív nap után már nem szívesen pattanunk ki nyolcadszor is az ágyból, hogy újra álomba ringassuk sírdogáló gyermekünket. Ettől még nem nem vagyunk rossz szülők és nem szeretjük kevésbé őt. Csupán nekünk is vannak szükségleteink és igényeink, amit nem lehet a végtelenségig elfojtani.

Itt el is érkeztünk ahhoz a kritikus kérdéshez, hogy miben is nyilvánul meg az anyai, apai szeretet és hogyan is lesz az valóban hiteles, ezzel óriási hatást gyakorolva a személyiségfejlődésre. Először is el kell engednünk a másoknak és gyermekünknek való megfelelési kényszert. Legyünk csak mi magunk és a gyermek, aki iránt kétségtelenül nagy szeretetet érzünk. Egy kis empátia és könnyen megérezhetjük, milyen kiszolgáltatott kis lény, szüksége is van arra, hogy valaki így szeresse csupán a létezése miatt, feltétel nélkül. Ez az életbemaradásának egyetlen záloga, és milyen nagy út áll még előtte, míg felnő. Hangolódjunk rá arra a láthatatlan kötelékre, ami oly erősen összetart minket, szülőt és gyermeket. Adjuk át magunkat ennek az érzésnek és csak ez számítson ezentúl mindig. Érezzük őt, a helyzetét, a ránk utaltságát, a tehetetlenségét és adjuk meg neki mindazt, ami jár, hiszen rajtunk múlt, hogy ilyen szerepbe került.

Már a kezdetektől formálhatjuk a kis személyiségét, ha a szeretetünk türelemben, féltő gondoskodásban, szelíd őszinteségben és önmagunk hiteles átadásában nyilvánul meg. Lehetünk fáradtak, nyűgösek, akár dühösek, arra mindig vigyázzunk, hogy ne ijesszük meg olyan ingerekkel, amik a biztonságérzetéből kizökkenthetik, mint kiabálás, csapkodás, erőteljesebb testi kontaktus (például szorítás, rázás). Amikor pedig rajtunk kívülről érkeznek ilyen hatások, mielőbb tudassuk vele, hogy mellette vagyunk, ehhez legtöbbször elég egy ölelés.

A biztonságot nyújtó valódi szeretet stabil személyiséget teremt

Ahogy a gyermekek növekszenek, egyre önállóbbak. Mindazáltal egyre ügyesebben érvényesítik akaratukat és egyre kevésbé érezzük őket kiszolgáltatottnak. Sőt, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy lassacskán túlnőnek rajtunk és ha nem vigyázunk, átveszik az irányítást. Feltételezzük, hogy ahhoz, hogy megmutassuk ki az úr a házban, szükség van egy kis szereperősítésre, ezért elkezdünk felvenni általunk erősnek látszó viselkedési mintákat. Amikor pedig azok hatástalannak tűnnek és kudarcot vallunk, nem is sejtjük, hogy a sikertelenség egyetlen oka, hogy éppen a hitelességünket adtuk fel, az pedig sajnos a gyengeség jele. Egy bizonytalan, gyenge szülő pedig nem nyújt akkora biztonságot, mint amire szükség lehet. Ne engedjük, hogy így legyen, maradjunk erősek, magabiztosak, de nyugodtak, ezzel azt mutatjuk, hogy megbízhat bennünk. Ez számára is sokkal fontosabb annál, minthogy elérje, amit éppen akar. Pont ezzel mutatjuk meg a szeretetünket, hiszen egy olyan keretet adunk, amit minden gyermek keres, míg meg nem találja. Így mutathatjuk meg, hogy megvédjük, jót akarunk neki és mi felnőttek tudunk olyat is, amit ő még nem.

A Mikor és hogyan kezdjünk hozzá a neveléshez? részletesen is kifejti saját személyiségünk óriási erejét a nevelőhatásban, éppen ezért fontos önvizsgálatot tartanunk és saját magunkkal is tisztába kerülnünk még gyermekünk alakításának megkezdése előtt. Ha magunkat formáljuk, azzal őt is formáljuk, igencsak megéri az erőbefektetés. Mindazonáltal maradjunk hitelesek, ne játsszunk szerepet.

Örökké tartó kötelék

Függetlenül attól, hogy hol tart a cseperedés útján, – kisgyermek még, vagy már kamasz – ne lépjünk ki a jól megszokott, biztonságot nyújtó szülői szerepünkből. Hiszen pont akkor van ránk a legnagyobb szüksége, amikor a legintenzívebben utasít el minket. Bár lehet, hogy már fiatal felnőtt lesz, amikor összeáll a távolról megszemlélhető alkotás, de művünkre egy életen át büszkék lehetünk. Azért, hogy ezt átélhessük, legyen az első és legfontosabb a nevelésben a feltétel nélküli szeretet, de őszintén és hitelesen kommunikáljuk önmagunkat, érzéseinket. Így adjuk meg számára a legfontosabbat, a megingathatatlan biztonságot. Soha ne feledjük, a legerősebben nem a szavainkkal, hanem a személyiségünk megnyilvánulásaival, így szeretetünkkel is nevelünk.

Összefoglalva az eddigieket, a lényeg, hogy ne felejtsük, ne engedjük el soha semmiért azt az értékes köteléket, amit újszülött gyermekünket karjainkba tartva érezhetünk. Bármi is történik, legyünk azok, akire számíthat, akihez bármikor fordulhat, aki megvédi, aki segít, aki csak és kizárólag önmagáért szereti őt.